Díszpolgárai

 

Településünk díszpolgárai

Takáts Gyula (1911-2008) – író, költő, műfordító

1911. február 4-én született Tabon, Somogy megyében. Kaposvárott járt középiskolába, majd – miközben festeni is tanult – a pécsi Erzsébet Tudományegyetemen folytatta tanulmányait. 1934-ben tanári és bölcsészdoktori oklevelet szerzett, földrajz, geológia és filozófia tárgykörben. 1939-től tíz éven át tanított munkácsi és kaposvári középiskolákban. 1949-től Kaposvárott a Rippl-Rónai Múzeum igazgatója, később a Somogy Megyei Múzeumok Igazgatóságának vezetője volt, míg 1971-ben nyugdíjba nem ment. Tab és Kaposvár, majd Balatongyörök díszpolgára (1971, 1973, 2003). 1957-től a Magyar P.E.N. Club tagja és 1994-től alelnöke. 1985-től a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság elnöke, 1992-ben a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító tagja.
Verseivel fő célja: “elősegíteni az oly soká késlekedő sajátosan dunántúli irodalom ügyét, és megteremteni olvasóközönségét.” Takáts Gyula összegyűjtött verseinek két kötete, a Felhők Árkádiából, valamint a Más távlat 1986-ban és 1987-ben látott napvilágot.

Munkássága, noha a líra középponti szerepét, dominanciáját nem lehet kétségbe vonni, mind művészileg, mind tudományosan igen sokirányú volt.

Prózai művei:
Vágják a berket (1942) című kisregényben – a gyakran életképszerű novellákat előlegezve (Kinek könnyebb? 1963) – a Balaton mellett élők sajátos életmódja válik témává; a természet modern civilizáció előtti érintetlensége nosztalgikusan jelenik meg.
Takáts Gyula doktori értekezésében és későbbi tudományos munkáiban, tanulmányaiban (A somogyi Nagyberek, 1934; Somogyi pásztorvilág, 1986; Csokonai Somogyban, 1991) általában a berki emberek életmódjáról, szokásairól, a Dunántúl történetéről és irodalmi-kulturális emlékeiről szól.
Jelentősebb esszé- és tanulmánygyűjteményeiben szintén ott munkál szűkebb hazájának talajt jelentő tapasztalata és szeretete, de személyesebb hangú, főként irodalmi tárgyú emlékezéseiben, vallomásaiban és jegyzeteiben megállapításai mindig az esztétikai tapasztalat általánosabb látókörébe ágyazódnak.

1956-ban Becehegyen vásárolt egy szőlőbirtokot. Nyarainak nagyobb részét itt töltötte, s írói műhellyé vált házában alkotott. Számos versében megörökítette a györöki táj szépségét. De írt birtokáról, pincéjéről és az ott végzett házkörüli-, szőlészeti munkáiról is. Becei ihletésű költészete nagyon sokszínű. Birtokán meglátogatták írók, költők és művészek. Többek között: Jankovicz Ferenc költő, Bárány Tamás prózaíró, Laczkó András író, Fodor József és Kenessey Jenő zeneszerző. Írásaikban ők is megemlítik a táj szépségeit és Takáts Gyula borral és szőlőműveléssel kapcsolatos tevékenységét.

A kortársak mellett mindenekelőtt Csokonairól, Rippl-Rónairól ír szívesen s hozzáértéssel, továbbá Berzsenyi-esszéi jelentősek.

Műfordításai közül Janus Pannonius-, Horatius- és Petrarca-tolmácsolásai emelhetők ki, valamint a Carmina Buranából és Taurinus Istvántól fordított részletek.

Takáts Gyula életművének jelentőségét kritikai-irodalomtörténeti visszhangja mellett számos díj is tanúsítja.
Hosszú betegség után, 2008. november 20-án hajnalban hunyt el Kaposvárott.

Kitüntetései: Baumgarten-díj, József Attila-díj, Kossuth-díj, Déry Tibor-díj, a Magyar Népköztársaság aranykoszorúval díszített Csillagrendje, a Magyar Köztársaság babérkoszorúval díszített Zászlórendje.

Balatongyöröki díszpolgári címét 2003. április 11-én kapta.

(Forrás: pim.hu)

Raksányi Gellért (1925-2008) – színművész

1925. július 19-én született Szigetváron. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1947-ben végzett, s azóta folyamatosan a Nemzeti Színház társulatának tagja, 2000-től a Pesti Magyar Színház művésze. 1989-ben a Nemzeti Színház örökös tagjának választották.
Raksányi Gellért a magyar színházművészet egyik legismertebb karakterszínésze volt. Robosztus alkata, zengő orgánuma míves beszéde, pontos karakterformáló képessége, színpadon, filmen egyaránt összetéveszthetetlenné tette. Alakításait nagy jellemformáló erő, szuggesztív előadásmód, mélységes humor jellemezte.
Kisebb karakterszerepekben alakított nagyot, de számos filmben és tévésorozatban is szerepelt – többek között a Szomszédok című tévésorozat Kutya ura volt. Ekkor már igazi színészlegendának számított, saját becenevén szerepelhetett a sorozatban (Kutyu). Ez a név három éves korában ragadt rá, amikor egy vadászaton kutyák hívták fel a hajtók figyelmét az eltévedt kis Gellértre.
Hosszú pályafutása során több mint 50 filmben és tévéfilmben szerepelt, számtalan szerepbe ugrott be, Németh László: Galilei élete c. drámájának — a címszerepen kívül — valamennyi szerepét eljátszotta az évek során.
A Nemzet Színésze szinte minden nyarát Balatongyörökön töltötte. Rendezvényeken, szezonmegnyitókon rendszeresen szerepelt, verseket szavalt.
Hosszan tartó betegségét követően 2008. május 20-án hunyt el Budapesten. Balatongyörök temetőjében helyezték végső nyugalomra.

Díjai, kitüntetései:
Kossuth-díjas (1992), Jászai Mari-díjas (1966), érdemes (1978) és kiváló művész (1989), a Nemzeti Színház Örökös Tagja (1989), a Nemzet Színésze (2000), valamint Petőfi Sándor Sajtószabadság-díjas és Obersovszky-emlékplakett tulajdonos.

Balatongyöröki díszpolgári címét 2004. július 25-én kapta.

(Forrás: szabadfold.hu)

Simándy József (1916-1997) – Kossuth-díjas operaénekes

Simándy József 1916. szeptember 18-án született Kistarcsán. Négy elemit, majd négy polgárit végzett, utána a Szürketaxi vállalatnál autószerelést tanult, ott is dolgozott 1939 őszéig. A hajdani Városi Színház szerződtette “kardalos segédszínésznek”. Egy évvel később az Operaház kórusába került.

A Zeneművészeti Főiskolán dr. Székelyhidy Ferenc növendéke. Vaszy Viktor 1945-ben szólistának szerződtette a Szegedi Nemzeti Színház operatársulatába; a Magyar Állami Operaház 1947 tavaszán vendégnek, majd tagjai sorába szerződtette. Turiddun és Don Josén kívül néhány év alatt a következő szerepekben láthatta a közönség: Lohengrin, Gabriele Adorno, Vlagyimir (Igor herceg), Radames, Walther von Stolzing, János (Az eladott menyasszony), Manrico, Fiatal legény (Kodály: Székely fonó), Rotarides (Kenessey: Az arany meg az asszony), Don Carlos, a Mantuai herceg, Lenszkij, Riccardo, Erik, Bánk bán, Oleg Kosevoj (Mejtusz: Az ifjú gárda), Florestan, Gyuri (Polgár Tibor: Kérők), Tamino.

1956 őszétől évekig “ingázott” Budapest és a müncheni Operaház között; odakint több olyan szerepet énekelt, amelyeket itthon soha: Edgardo, Alfredo (Traviata), Olasz énekes (A rózsalovag), Rinuccio. További szerepei a Magyar Állami Operaházban: Gyula Márton (Hajdú Mihály: Kádár Kata), Hunyadi László, Otello, Des Grieux, Murat (Erkel: Brankovics György), Cavaradossi, Canio, Homonnay (A cigánybáró).
1973 novemberében vonult nyugdíjba, de továbbra is gyakran fellépett, az 1980-as búcsúelőadásig. Budapesten halt meg 1997-ben.

A Kossuth-díjas operaénekes Balatongyörökön a Petőfi utcában házat, Becehegyen pedig szőlőbirtokot vásárolt. A községet második otthonának tekintette. A világhírű tenorista halálának első évfordulóján a településen Baráti Társaság alakult 1997-ben, azzal a céllal, hogy a művész emlékét ápolják. Ezt követően minden év augusztusában Simándy József emlékest kerül megrendezésre.

Díjai, kitüntetései:
Simándy József 1953-ban Kossuth-díjat, 1962-ben Érdemes Művész, 1964-ben Kiváló Művész címet kapott.

Balatongyöröki díszpolgári címét 2006. július 30-án kapta.

(Forrás: info.bmc.hu)

Mőcsényi Mihály (1919-) – Széchenyi-díjas és Sir Geoffrey Jellicoe-díjas magyar kertészmérnök, tájépítész, egyetemi tanár

Mőcsényi Mihály Kossuth-, Széchenyi-díjas és Sie Geoffrey Jellicoe-díjas magyar kertészmérnök, tájépítész, egyetemi tanár, a tájrendezés magyarországi oktatásának megalapozója, az önálló Tájépítészeti Kar létrehozója. 1991 és 1993 között a Kertészeti Egyetem rektora.

Sokoldalú felkészültségével, a szakágak harmóniájának (az interdiszciplinaritás) szorgalmazásával, anyanyelvi szintű német és felsőfokú angol nyelvtudásával vált a tájépítészet nemzetközileg elismert tudósává. A nemzetközi kertészeti kiállításokon több díjat nyert „magyar kert” interpretációival. Ő dolgozta ki többek között a budapesti Feneketlen-tó kertépítészeti tervét is. 1976-1986 között a Tájépítészek Nemzetközi Szövetsége (IFLA) alelnöke, majd 1986–1990 között elnöke, e tisztségében a világkongresszusok szervezője, vezetője, előadója.

Kutató és tervező tevékenysége mellett folyamatosan korszerűsítette, fejlesztette a tantervet és a tananyagot. Hazai előzmények nélkül állította össze a tájrendezés tantárgy komplex tananyagát; ő e diszciplína első hazai művelője. Ő dolgozta ki és oktatta először a tereprendezés tantárgyat, vezette be a városépítészet, a regionális tervezés, majd a területfejlesztés tantárgyat is. Az ekkorra már kiterjedt nemzetközi szakmai kapcsolatait a táj- és kertépítész hallgatók külföldre, egyebek között a nyugati országokba kijuttatására is felhasználta, ami akkoriban nem volt egyszerű feladat. A nemzetközi kertépítész kiállításokon szerzett sikereit, és szakmai elismertségét felhasználva megszervezte, hogy a táj- és kertépítész szakos hallgatók nyári gyakorlatukat a bécsi WIG 78 építésterületén vagy berlini parkokban, faiskolákban tölthessék, és a nyelvgyakorlás mellett megismerjék a legkorszerűbb technológiákat, anyagokat, szerkezeteket, de mindenekelőtt a környezet minőségét, a kertépítészet és a tájrendezés európai színvonalát.

A 70-es évek végén a tantárgy korszerűsítésének csúcsaként (a bolognai folyamatot jóval megelőzve) kidolgozta az ún. kétlépcsős képzés tantervét, amely 3 év után kertépítő-tervező végzettségű kimenetet biztosított volna, majd újabb 2 év tanulmányaival a tájépítész oklevél megszerzésére adott volna lehetőséget. Ezzel megnyílhatott volna az út az első, 3 éves képzésre több hallgató felvételével és a második (ma így mondanánk MSC) szakaszban a legfelkészültebb hallgatókkal az intenzív műhelymunkára. Javaslatait az akkori Egyetemi Tanács nem támogatta: fokozatosan elszigetelődött a „hivatalos irányvonaltól”, és ez egy idő után ellehetetlenítette munkáját. Ezért a tanszékvezetéstől visszavonult, hogy idejét a kutatásnak és a nemzetközi kapcsolatok építésének, valamint az általa csak „bányarekultiváció”-ként aposztrofált balatongyöröki nyaralójának szentelte. 25 év alatt a legkedvesebb diákjaival és családjával felépített nyaralót egy régi murvabánya udvarából alakította át a legszebb balatoni panorámájú édenkertté, „kreatív tájjá”.

A rendszerváltás utáni rehabilitációja után rektorként önálló karrá szervezte a tájépítészet magyar oktatását. Nagydoktori disszertációja után az MTA rendes tagjává, a mezőgazdasági tudományok doktorává avatták. Számos magas rangú politikai vezető (környezetvédelmi miniszterek, földművelésügyi miniszterek) szakmai tanácsadójaként, saját egyetemén professor emeritusként ténykedett.

Számtalan tanulmány és szakkönyv szerzője. Többek között a táj fogalmának újszerű megközelítése (Mőcsényi-féle tájfogalom), az állományklíma szerepe (az ökológiai kiegyenlítő felületek), valamint a biológiailag aktív város kutatását is megalapozta. Több mint 30 évig kutatta Eszterháza barokk tájegyüttesét; ennek eredményeit az Eszterháza feketén-fehéren című könyvében (1998) összegezte.
Jelenleg is intenzíven foglalkozik egyrészt a szakma magyarországi gyökereinek kutatásával, másrészt a globális klímaváltozás és a „szén-dioxid fantom” táji összefüggéseinek feltárásával.

Díjai, kitüntetései:

– Ormos Imre-emlékérem (1988),
– Hild János-díj (1986),
-Tessedik Sámuel-díj (2000),
– Széchenyi-díj (2000),
– Eötvös József-koszorú (2003),
– A Magyar Köztársaság Érdemrend középkeresztje (polgári fokozat; 2009),
– Sir Geoffrey Jellicoe-díj (2012),
– Ezüst Corvina (2012),
– Cziráky Margit-díj (2013),
– Kossuth-díj (2014).

Balatongyöröki díszpolgári címét 2009-ben kapta.

(Forrás: wikipédia)